A Rózsadomb egyik kis utcácskájában, az Utas utcában lakott, így aztán gyakran járt a Fény utcai piacon. De nemcsak a bevásárlás kedvéért, hanem a jó beszélgetésekért is. Mert Ladinszky Attilát rendre népes társaság vette körül, amikor megjelent: művészek, hajdani sportolók, örökifjú szurkolók ültek az asztalához, s hallgatták a történeteit a régi idők focijáról. Mert, ha kérték, készségesen idézte fel karrierje állomásait. Mesélnie pedig bőven volt miről.
Tősgyökeres pesti srác volt, a híres-hírhedt „nyóckerben” született 1949-ben. A Dugonics utcában nőtt fel nehéz anyagi körülmények között, de édesanyjával, nevelőapjával és bátyjával nagy szeretetben. Testvére, Gábor hatására kezdett futballozni, aki a Tűzoltó Dózsa ifiben játszott. A Teleki téren napestig kiskapuzó kölykök között már 10-11 éves korában ő volt a „menő”, de eljárt a fivére edzéseire is. Liszkay Károly, Gáborék edzője látta, milyen ügyesen rugdalja vissza a labdát a pálya széléről. Hívta, szálljon be. A mestertől kapott
egy pár, a lábára illő tornacipőt, kerestek neki egy kopott mezt, egy térdig érő nadrágot. A klubnak nem volt kölyökcsapata, de korengedménnyel nem sokára a nála három-négy évvel idősebb ifik közt focizott, és alig múlt 16 éves, amikor debütált az NB III-ban.
Zseniális bal lába volt, ontotta a gólokat, s bekerült az ifjúsági válogatottba is. Olyan csapattársai voltak, mint a ferencvárosi Branikovits László, az MTK-s Kiss Tibor és a későbbi diósgyőri kapuslegenda, Veréb György. Machos Ferenc irányította az ifiválogatottat, aki nagyon szerette Ladinszkyt, ő volt az egyik kedvence.
Az ifik akkoriban az A-válogatott előtt játszottak, így szúrta ki Attila istenáldotta tehetségét, vagány futballját Gelei József, a Bányász kapusa. Ő hívta fel a srácra Sebes Gusztáv, a Tatabánya szaktanácsadója figyelmét, akit
Attila később apjaként tisztelt és szeretett. Az Aranycsapat szövetségi kapitánya megnézte a fiút néhány NB III-as meccsen, majd a Bányászhoz invitálta.
Tizennyolc évesen mutatkozott be az NB I-ben. Hosszú hajáért, bulizós életviteléért nem feltétlenül rajongtak a helyi szurkolók, és sokan irigykedtek is rá azért is, hogy siheder létere kétszer annyit keresett, mint a helyi bányászok Mégis hamar megszerették, mert akkor is küzdött, harcolt, ha nem ment neki a játék. Szűcs Györggyel, a Tatabánya akkori edzőjével, az 1938-as vb-ezüstérmes válogatott fedezetével már nagyobb csatái voltak. Talán már az 1968-as mexikói olimpián is ott lehetett volna 19 évesen, de Szűcs kihagyta a klubcsapatból, mondván, nyakig merült az éjszakai életben. „Ez csak részben volt igaz” – mondta később Attila. Az viszont tény, hogy egész életében a két végén égette a gyertyát, kalandjai köré már-már legendák szövődtek.
Tatabányán nem tudott igazán gyökeret ereszteni: a sorkatonai behívó, a sérülések és a fegyelmi ügyek mind-mind hátráltatták a karrierjét. A Bányásztól 1969. december 7-én köszönt el; stílszerűen góllal búcsúzott a Szombathely ellen 2:0-ra megnyert találkozón. Összesen 33 NB I-es mérkőzéssel a háta mögött 1970-ben a Vasas hívta a Győrbe távozó Korsós István helyére. Menczel Iván hívta fel rá a vezetők figyelmét, aki korábban szintén a Tatabánya játékosa volt. A Fáy utcában összeálló Molnár, Puskás, Müller, Farkas, Ladinszky
csatársorról manapság is áhítattal beszélnek, s nem csak az angyalföldi szurkolók. Ám mindössze 17 meccsen szerepelt piros-kékben. Pedig remekül érezte magát új klubjában, főleg, hogy a két klasszis, a nála hét, illetve nyolc évvel idősebb Farkas János és Mészöly Kálmán befogadta maguk közé.
Együtt járták az éjszakát, Ladinszky később azt mesélte, sokszor csak azért ugrott reggel haza, hogy inget cseréljen. A futball viszont szent volt a számára: egyetlen edzést sem hagyott ki, sőt a tréningek után még kint maradt gyakorolni a fejelést meg a kapura lövést.
„Nagyon jól éltem, háromszor-négyszer annyit kerestem, mint a nevelőapám, rengeteg barátom, csajom volt” – mesélte egy interjúban. Ezért is sokkolt mindenkit, hogy 1971 márciusában nem tért haza az utánpótlás-válogatott belgiumi túrájáról. Disszidálásáról rengeteg pletyka keringett, pedig saját bevallása szerint nem volt más, csak egy hirtelen jött, tipikusan ladinszkys ötlet. A Standard elleni március 23-i meccs után Szepessy László felkereste a szállásán a magyar csapatot. A Fradi és az ETO későbbi csatára szintén a hetvenes évek elején hagyta el az országot, s Brüsszelben élt. Amikor belépett Lévai István szobájába, ott Ladinszky épp Bálint Lászlóval és Tóth Andrással kártyázott.
Szepessy elkezdett mesélni a szabad nyugati világról, mire Attila megkérdezte: „Mi lenne, ha én is kinn maradnék?” Miután befejezték a partit, átment a szobájukba, ahol Tóth Bálint már aludt. Felvette a kabátját, és ötven dollárral a zsebében, Liege-ből nekiindult a világnak. Brüsszelbe került, ahol a Bayern és az Anderlech hajdani kapusa, Fazekas Árpád bújtatta. Az első napokban az utcára sem mert kilépni, s egy alkalommal, amikor meghallotta, hogy magyarok keresik, kisgatyában menekült föl a tetőre. Unaloműzésként abban versenyeztek Fazekassal, ki tud naranccsal többet dekázni…
Április 7-én átvitték Antwerpenbe, ahol aláírt a Beerschot együtteséhez, amelynek akkor Béres András volt az edzője; a csapatban azonban nem játszott, mert végül – vízum nélkül – átcsempészték Nyugat-Németországba. Az Essenhez igazolt, amikor kiderült, hogy a magyar szövetség akkori főtitkára, Börzsei János elmulasztotta hivatalosan eltiltatni az UEFA-nál – nem derült ki, hogy jóindulatból, vagy feledékenységből. A Rot-Weiss Essennél is mindössze öt hónapot edzett majd a hires Békeffy Jenő menedzser közvetítésével az 1970-ben BEK–győztes holland Feyenoordhoz került. Ernst Happel edző ismerte Attilát, mégis próbajátékra hívta, ahol két kőkemény bekk, Rinus Israel és Theo Laseroms vette kezelésbe, de kiállta a próbát. Az osztrák tréner vitte be a bal szélről középre.
Új szerepkörében a Groningen ellen mutatkozott be, rögtön két góllal. Miután a bajnokság rangadóján 2-0-ra megverték az Ajaxot, az amszterdamiak temesvári születésű edzője, Kovács István vitte volna az Ajaxhoz, de a Rep, Cruyff, Ladinszky trió nem állhatott össze, mert a rotterdamiak nem adták oda első számú riválisuknak. Viszont a belga Anderlecht egy edzőmeccsen, amelyet Ladiszky góljával 1-0-ra a Feyenoord nyert meg, felfigyelt rá, és leigazolta. Attila nem rajongott Hollandiáért, így örömmel váltott. A bemutatkozása 1973. május 27-én nem is lehetett volna parádésabb: csupán négy nap edzéssel a háta mögött került be a kezdőcsapatba, a Belga Kupa döntőjében mégis az ő két góljával nyert az Anderlecht. A következő idényben 27 találattal gólkirály lett.
Két klasszis, Paul Van Himst és Robby Rensenbrink között játszott középcsatárt, s Brüsszel a lábai előtt hevert. „Egy, kettő, három. Attila már itt van!” – énekelte minden meccs elején az Anderlecht-tábor. Raymond Goethals szövetségi kapitány a belga válogatottban is számított volna rá, a szövetség be is adta a kérvényt az UEFA-hoz, de mire napirendre került volna az ügy, a nyughatatlan magyar messze járt. Az utolsó meccsén tíz perccel a vége előtt lecserélték, hogy a szurkolók megünnepelhessék. Bevonult az öltözőbe, s magába roskadva
zokogott, amikor a társai visszahívták a pályára, mert a meccsnek ugyan vége lett, de a nézők nem mozdultak. Így aztán fürdőköpenyben, könnyek között búcsúzott el Brüsszeltől.
Igaz, ez alkalommal nem önszántából állt tovább, hanem magánéleti okokból, a házassága ugyanis válságba került. Német felesége, Karin, akit 1971 májusában még Essenben ismert meg, alaposan kibabrált vele. Kiforgatta mindenéből, mi több, asszonytartásra köteleztette, amelynek összege több volt, mint az alapfizetése. Ezért Spanyolország felé vette az irányt, s már 99 százalékig biztos volt, hogy az Atlético Madridhoz igazol, amikor felkereste Szusza Ferenc, a Betis edzője, s Sevillába hívta új kedvesével, a Brüsszelben megismert
Chantallal együtt. „Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen nevű város, de Szusza küldetett két repülőjegyet.
Elmentünk, mindenütt narancsfák, citromfák, pálmafák, első látásra beleszerettem a városba” – mesélte. Szuszával még itthonról ismerték egymást, amikor Attila Tatabányán futballozott, a tréner pedig az Eger kispadján ült.
Számtalan emlékezetes meccset játszott a Betis színeiben: egy nyári tornán úgy verték meg 3-1-re a helyi rivális Sevillát, hogy mindhárom gólt Ladiszky szerezte. A Bernabéuban 1977-ben az ő góljával nyertek 42 év után újra a Real Madrid ellen: előbb elfektette Pirrit, majd ballal betekerte a hosszú felsőbe a labdát Miguel Angel fölött. A Real-szurkolók is felálltak, és fehér zsebkendőt lengetve ünnepelték…Fotó is megörökítette az 1977 novemberében az Atléticónak a felhőkből fejelt gólját.
Ötvenkilenc meccsen összesen 18 gólt szerzett, s azok mind győztes találatok voltak. Ám nem csak a pályán nem lassított, az élet örömeit spanyol földön sem vetette meg, ott is bohém életet élt. Sosem cáfolta a legendát, miszerint napi három doboz cigaretta, 15-20 sör és esténként egy üveg skót whisky volt a fejadagja, igaz, már a visszavonulását követően. Már Andalúzia fővárosában kipróbálta magát a vendéglátásban, ahol a Ladinszky Bárja nevű intézményt működtette. Rengeteg magyar vendége is volt, ám saját bevallása szerint akkor volt a legboldogabb, ha Puskás Ferencet, a legendás menedzsert Östreicher Emilt – akinek Benidormban volt szállodája –, Czibor Zoltánt, vagy éppen Kubala Lászlót, a spanyol válogatott akkori szövetségi kapitányát fogadhatta.
Puskást még Vasas-játékosként ismerte meg Bécsben, s amikor az Anderlechtben futballozott, Öcsi bácsi több meccsét megnézte. Sőt, kis híján edzője lett. 1974-ben a Panathinaikosz szakvezetőjeként megkereste a belga gólkirályt, s azt mondta, „Attila, a te bal lábad egyedülálló a világon, talán csak egy ehhez fogható bal láb volt – az enyém”, majd elhívta Athénba. Már alá is írták a szerződést, de a katonai junta megbukott, átírták a törvényeket, s Ladinszkynak el kellett hagynia Görögországot, ahogy Öcsi bácsi is távozott.
Később, amikor találkoztak, viccelődve mondta is Ladinszkynak, hogy „idefigyelj Attila, jól ismerlek,
szeretlek téged, de sok szerencsét nem hoztál nekem az életben”…
Sevilla után Belgiumban, Franciaországban és Portugáliában futballozott még. A médiának akkoriban is kedvence volt, a valenciennes-i időszakában például a francia So Foot magazin írt róla és kalandjairól terjedelmes cikket. Le Gitan, vagyis A cigány, ez volt a címe, és a neten máig fellehető a fotó, amelyen Attila
büszkén pózol a lappal – sosem szégyellte roma származását sem.
Noha édesanyja temetésére a rendszerváltás előtt még rettegve tért haza, mert attól félt, hogy disszidálása miatt elszámoltatják, mindig is azt tervezte, hogy egy nap majd hazatelepül. Brüsszelben 1992-től működtetett egy éttermet. Bizonyságul arra, hogy sosem tagadta meg magyarságát, a vendéglőt „Attila Magyar Házának” nevezte el. Aztán családi okokból 1997-ben bezárta, és végleg hazaköltözött.
Örömmel ment, ha hívták a régi klasszisok összejöveteleire, és a Fáy utcában is újra otthonra talált. Jött, ha Várady Béla síremlékére gyűjtő jótékonysági meccsen kellett játszani, s persze nem hiányozhatott jó barátja, a hajdani Vasas-edző, a Testnevelési Egyetem jelenlegi kancellárja, Genzwein Ferenc csapatából sem, amikor a Vasas öregfiúk a magyar öregfiúk válogatottal mérkőztek meg az új Illovszky-stadion avatóján. Akár a Fény utcában bukkant fel, akár a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnökségét kísérte el Brüsszelbe, akár a Fáy utcában köszöntötték 70. születésnapján, mindig érződött, hogy a világvándor nyugodt, kiegyensúlyozott
férfiemberré lett. Ő maga sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy ebben főszerepe van párjának, az iparművész Bodor Ágnesnek, akivel több mint két évtizedet élt együtt, s akivel közösen üzemeltették budai butikjukat.
A sors fintora, hogy miután Ágnes asszony „megszelídítette” az örök bohémet, odafentről benyújtották a számlát. Attilának súlyos szívproblémái adódtak, s noha ezt követően rögvest letette a cigarettát és a poharat, idén áprilisban kórházba került, május 14-én pedig átköltözött a mennyei öltözőbe.
A Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány az emigrációban páratlanul sikeres magyar labdarúgó csatárlegenda, a belga és spanyol kupagyőztes, belga bajnok és gólkirály Ladinszky Attila mellett élettársként szeretetben eltöltött évtizedek nyugodt légkörének megteremtéséért, az élete végén hazatérő, megbékélő, korábban nyughatatlan világvándor társaként tanúsított türelméért, helytállásáért Bodor Ágnes részére az Östreicher Emil-díj kitüntetést adományozza